Az abortusz szabaddá tesz

Nemrég jelent meg a BBC-n egy cikk, amely az abortusz-problémáját a férfi, mégpedig az abortusz döntésével szemben kiszolgáltatott férfi szemszögéből vizsgálja. A következő írás főszereplői szintén a férfiak, azonban éppen a döntés másik oldaláról.

Szexizmus – egy konkrét példa

---

Napjaink közéletének, elsősorban a baloldali, progresszív politikai irányzatok által felvetett és napirenden tartott fontos problémája a szexizmus, mint a férfiak sajátos okokból táplálkozó erőfölénye a nők felett. A #Me Too mozgalom tanulságaival a hátunk mögött fel lehet tenni a kérdést: vajon az abortusz megerősíti-e a nő érdekérvényesítő képességét, vagy éppen kiszolgáltatja a domináns férfi manipulációjának? A továbbiakban egy konkrét példával és egy sajátos szempontú kulturális kitekintéssel foglalnék állást.

Kevés hazai közéleti szereplő abortusztörténetét ismerjük, de az egyik legjobban ismert példa, Albert Györgyi (1964-2008) esete fontos tanulsággal szolgál. A kivételes tehetségű újságíró, műsorvezető férjével való kapcsolatában az abortusz mindenről szólt, csak önmegvalósításról, nőiségének kibontakozásáról nem. Idézzük őt: „Ha nekem nem lettek volna ezek az abortuszok, akkor még ma is azt hajtogatnám, hogy felvilágosult nőként jogom van a testemhez, és hogy tizenkét hétig a magzat még nem ember. Ezzel szemben a tapasztalatom az volt, miután először feküdtem fel az asztalra, hogy a megfogantatás pillanatától kezdve az, és én egy ártatlan embert fosztottam meg attól, hogy kipróbálja, milyen az, élni. Úgy éreztem, valami ősbűnt követek el” Az idézett interjúban, ahol összesen hét abortuszról esik említés, Albert Györgyi azt is elmondja, hogy a férfi, aki lényegében az együttlét feltételéül szabta meg a közösen fogant magzatok elpusztítását (neki már előző házasságából volt két gyermeke), a maga részéről semmit sem tett az abortuszok elhárítása, a fogamzásgátlás érdekében. A nem kívánt gyermek és manipulatív férj konstellációjában a párkapcsolatban élő nő, és a nő teste húsdarabbá fokozódott le, mint a piszkos – és véres – munka elvégzésének színtere, mégpedig azért, hogy a valóban felelős férfi nyugalma és pozíciója a lehető legkisebb mértékben se zavartassék. A depresszióba zuhanó és öngyilkossági kísérletek után elhunyt Albert Györgyi sorsának megkerülhetetlen tanulsága, hogy esetében az abortusz egy szuverén, erőteljes és tehetséges nőegyéniséget tett tönkre, mint a szexista zsarolás és lelki kényszer eszköze. Nem-e elég egyetlen példa is ahhoz, hogy elgondolkozzunk azon, hogy nem-e naivitás figyelmen kívül hagyni az abortuszt, mint a férfi elnyomás egyik lehetséges eszközét?

Női egyenjogúság – és a fogyasztói-kultúra

A konkrét példa után vessünk egy pillantást a kérdés tágabb kulturális-társadalmi horizontjára. A női nemet mára a feminista mozgalom sem pusztán a férfiakkal vívott hatalmi konfliktus viszonyában tekinti, hanem, mint önálló életet élő, a férfiaktól különálló (természetesen azzal összefüggésben létező) társadalmi csoportot. Ennek az is következménye, hogy ma már nem gondoljuk, hogy azt jelenti az egyenjogúság kivívása, hogy a nők átveszik és „csúcsra járatják” a férfiaktól átvett társadalmi szerepeket. Nem abban látjuk a női szerep kiteljesedését, ha traktoros lányokat látunk a mezőkön, vagy célként fogalmaznánk meg, hogy az informatikusok, villanyszerelők 50%-a nő legyen. Ennek tükrében érdemes meggondolni a következőket is.

Az abortusz lehetővé tétele jelenleg is fennálló formájában, a nyugati országokban az 50-es, 60-es, 70-es években történt. Sajátosan ágyazott meg a változásnak az akkori kulturális környezet. Filmek, erotikus magazinok rögzítették azt a hozzáállást, amely a lehető legváltozatosabb szexuális élet követelményéhez igazította az anyák és magzataik sorsát. Ez azonban nyilvánvalóan nem valamilyen női megközelítésből táplálkozott, hanem a kapcsolatait fogyasztóként megélő, hódításaival társainak büszkélkedő, felszínes és érzelmileg inkontinenciában szenvedő – többnyire katonaviselt, elfojtott közegben szocializált – férfi mentalitásából, melyre talán a legjobb példát James Bond, a primitív férfifantázia vágyainak blazírt és bombasztikus kivetülése szolgáltatja. A Sex és New Yorkhoz hasonló kulturális termékek nőalakjaiban tehát nem modern női übermenscheket, hanem egy idejétmúlt férfi macsókultúra másolatait látjuk viszont (ugyanerre a mintára született az ötlet, hogy a Bond-filmek hagyományának alapvető problémáját a főszereplő nőre cserélésével oldják meg). A gyakorlat, máskor elvárás, hogy nők rutinszerűen, „megbánás nélkül” járuljanak abortuszhoz, valójában az egyéjszakás kalandjaikkal hencegő, szenvtelen nőcsábászok mintájának erőszakolt kiterjesztése a női világra. Az sem véletlen hogy a „szexuális felszabadulás” női ikonjai (pl. Marilyn Monroe) labilis, kábítószerfüggő, kizsákmányolt nők voltak. A dolgok teljes félreértését mutatja, amikor a mainstream kultúraértelmezés Hugh Heffnert a nők felszabadítójaként állítja be. Mára a női egyenjogúságért küzdő mozgalom jelentős része eljutott odáig, hogy a saját lábra állás helyett elsősorban saját lábukat széttevő „szupernőkben” ne valamiféle ideált, hanem a kapitalizmus férfivágyakat megcélzó tömegtermékét lássa. Ezért nem lepődünk meg azon, amikor a férfi módra legyártott, teljesítményközpontú, „független” és „öntudatos” nő ideálját propagáló Hollywood működtetőiről, főszereplőiről sorra derül ki, hogy valójában a nőket semmibe vevő szexuális ragadozók. Filmjeikben sem adtak mást, csak mi lényegük: a nőiség kifordított mását, amit saját önző, érzéketlen elképzeléseikhez, elvárásaikhoz igazítottak.

Ebből a nézőpontból úgy tűnik, hogy az abortuszt, mint a nőiség különleges tartozékát hangoztató celebritások, miközben azt gondolják, hogy kiállásukkal a nők jogait védelmezik, valójában eminens kislányként követik öntudatlanul a férfitársadalom legrosszabb, elavult és elnyomó mintáit és “szabadságharc” helyett csak a leckét mondják fel. Eszerint csak a kor viszonyai teszik, hogy a patriarcha elnyomás arcai ma nem poszterlányok, hanem „Pro-choice” aktivisták. A nőiség mindenféle emberi kötődéstől, kapcsolattól elszeparált modellje éppenséggel a női nem leértékelését jelenti. Teljesen indokolt a feminista mozgalomnak az a megközelítése, miszerint az abortusz gyakorlata egy már túlhaladott, nőellenes és objektivizáló magatartást tart életben, a női degradáció és a férfi felsőbbrendűség inkubátoraként– ezzel gyakorlatilag visszatérve a feminizmus kezdeteihez.[2] Alice Paul (1885-1977) amerikai feminista, szüfrazsett, női jogvédő megfogalmazása szerint: „Az abortusz a nők végső kizsákmányolásának legfelső foga.”[3] Ha az kiindulásunk alapja, hogy minden nőnek a saját testének szuverén és a női méltóságnak megfelelő módon felelős tulajdonosának kell lennie, akkor az eddigiek alapján értelmezhetjük úgy is az ideológiát, amely az abortuszra, mint a nők elidegeníthetetlen alapjogaként hivatkozik, mint a férfi elnyomás trójai falovát. A női nem legsajátosabb, egyedülálló képességét egyetlen döntésre fokozza le, cserébe a férfivilág ambícióit, vágyait teszi a nők elvárt és egyedül értékes célkitűzésévé. Miközben az abortusz terhét teljes egészében a nőre hárítja, igazolja és kőbe vési a férfiak normává tett felelőtlenségét. A nők jogaiért folytatott mozgalom csak a XX. század rögeszméitől, a tömegmédia rossz beidegződéseinek bűvköréből megszabadulva vívhatja ki a nők valóban teljes értékű, XXI. századhoz méltó egyenjogúságát.

---

[2] A feminizmus XIX. századi, javarészt amerikai úttörői, pl. Elisabeth Cady Santon, Susan B. Anthony, Victoria Woodhull, gyakorlatilag kivétel nélkül kirívó nő- és életellenes tettnek tartották az abortuszt.

[3] “Ultimate exploitation of women.”

---