A nehézlovasság bukása: TOP 10 (ellen)példa

Ki ne ismerné azt a hadtörténeti közhelyet, hogy az érett középkorban, nagyjából a XIV. századtól a városi polgárság és a zsoldoscsapatok fegyelmezett gyalogságainak köszönhetően és a fejlettebb lőfegyverek megjelenésével a páncélos lovagságnak, mint fegyvernemnek leáldozott a napja. És valóban, tankönyveinkben csaták sorát láthatjuk, ahol a tetőtől talpig vasba öltözött, de elbizakodott, ellenfelüket megrohamozó lovagok súlyosabbnál súlyosabb vereségeket szenvednek el. Crécy (1346), Poitiers (1356), Nikápoly (1396), Agincourt (1415), hogy csak a legismertebb példákat említsük. Tehetetlen, képtelenül nehéz páncélba öltözött lovagokra gondolunk, ha a késő középkor lovagjai jutnak eszünkbe, akik bonyolult emelőszerkezetek nélkül még a lovukra sem tudnak fölszállni és a harc során tehetetlen konzervdobozként potyognak a földre, ahol már csak legfeljebb kapálózni tudnak a gyalogosok ádáz dühének kiszolgáltatva. De nem lenne Töprengő Forradalmár a blog neve, ha nem szúrna szemet a dologban valami. Nem vették volna észre a középkor lovagjai, a fegyverforgatást hivatásának tekintő réteg, hogy a gazdasági-társadalmi alap kicsúszott alóluk, megváltozott a világ, a hadviselés, és újra meg újra csak halálos ítéletüket írják alá elavult hadviselésükkel? Némi kutakodás után könnyen belátható, hogy lovagként hadba indulni nem volt egyenértékű az öngyilkosság egy költséges és fényűző módjával. Inkább az utókor torzításával állunk szemben, amelynek áldozatai a lovagság mellett elsősorban a hadtörténet iránt érdeklődők. A továbbiakban tíz olyan, történelmileg jelentős ütközetet sorolunk föl a lovagkor alkonyának tartott időszakból, amely rácáfol a nehézfegyverzetű lovassággal kapcsolatos sztereotípiákra.

1. milánói felkelés (1311)

Az első példánk Itáliából való, ami azért kézenfekvő, mert a félszigetnek, gazdag polgárságával és kereskedőivel, az első helynek kéne lennie, ahol fény derül a lovagi harcmodor elavultságára. Ehhez képest VII. Henrik német-római császár lovagjainak, elsősorban a német lovagrend lovagjainak lovasrohama döntötte el a csatát a felkelő városi polgársággal szemben. A lovagjai élén győzelmes császár politikájához nem kisebb személyiség fűzött nagy reményeket, mint maga Dante, aki Paradicsomában is szerepelteti VII. Henriket. A hadi sikerek akár valóban adhattak volna okot komoly bizakodásra, de a császár már 1313-ban meghalt, és a költő vágya, Itália egyesítése még jó sokáig vágyálom maradt.

2. Rudau (1370)

A következő csatában is a német (vagy teuton) lovagoké a főszerep. Az általános történeti áttekintésekben általában két vesztes csatával szerepel a rend. Az 1242-es Csúd-tavi csatában („jégcsata”) két orosz fejedelemség, az 1410-es grünwaldi csatában pedig a lengyel-litván had győzedelmeskedett felettük. Így el is sikkad az a rendkívül fontos szerep, amit a (katolikus) keresztény vallás kelet-európai terjesztésében betöltött a rend. Ha belegondolunk, hogy a harcias baltiak milyen erősen ellenálltak (a szomszédos lengyeleknél csaknem 400 évvel tovább maradtak pogányok!) bizony nem is volt kicsi az elvégzendő feladat. A litvánok, Európa utolsóként megkeresztelkedett népeként, a rudaui csata idején (1370) még pogányok voltak. A lovagok győzelme (amelynek lefolyásáról egyébként keveset tudunk) egy rendkívül hosszú (az 1200-as évek első felétől tartó) és véres háborúsorozat egyik utolsó epizódja volt. Az eredmény bizonyítja, hogy a nehézfegyverzetű lovagi harcmodor a késő középkorban is eredményes lehetett a kelet-európai térség, olyan ádáz ellenségeivel szemben, mint a litvánok – itt gondolhatunk egy szintén keveset emlegetett epizódra, az 1285-ös II. magyarországi tatárjárásra is. 1386-ban Jagelló nagyherceg megkeresztelkedett és Litvánia is belépett a keresztény nemzetek sorába.

3. Castagnaro (1387)

Milánó megtörése óta száz év telt el, de még mindig nem köszöntött be a lovagi harcmodor alkonya Itáliában. Verona és Padua küzdelmét egy oldalszárnyról indított lovasroham döntötte el utóbbi javára. A paduaiak vezére az egyik leghíresebb condottiere, John Hawkwood volt. A csatában résztvevő lovagjainak zöme is angol volt, akik, a 100 éves háború szünetében, Itáliában keresték kenyerüket. Érdekesség, hogy Hawkwood zsoldoskompániája, az Alba Societas korábban az angolok mellett csaknem felerészben magyarokból állt és egyik alvezére maga Toldi Miklós volt.

4. Patay 1429

Következő példánk is éppen a lovagság tekintélyét elvileg leginkább megtépázó 100 éves háborúból való. Ekkorra már fellépett Jeanne d’Arc és a franciák nemzeti lelkesüléssel vetették magukat a háborúba. A csata sajátossága, hogy a francia lovagság támadása úgy érte a jelentős részében íjászokból álló angol sereget, hogy az még mozgásban volt, nem tudta kiépíteni a lovasság feltartóztatásához szükséges védelmi állásait (karókkal, árkokkal, cölöpökkel). A leírások szerint az angolok egy szarvas üldözésével keltettek zajt és ekként vonták magukra a lovagok figyelmét, akik az azonnali támadás mellett határozták el magukat. Az eset szemléletes példája annak, hogy a középkori hadviselésben a meggondolatlanság nemcsak a páncélos lovagok, hanem elit gyalogos egységeknek is vesztét okozhatta. Az ellenállhatatlan lovasroham után a csata mészárlássá fajult, az angol sereg szinte mind egy szálig odaveszett.  A francia lovagokat gyors elhatározásukért is dicsérhetjük.

• 

5. Lipany 1434

A történeti áttekintésekben kiemelt szerep jut a husziták hadviselésének, mint ami megmutatta, hogy a lovagi hadviselés felett eljárt az idő. És csakugyan, a husziták ellen vezetett keresztes hadjáratok sorozata zárult a husziták győzelmével. Különösen a szekérvár taktika volt az, amely megfelelő védelmet biztosított a rohamozó páncélosokkal szemben. Azonban egyszer elérkezett a pillanat, amikor a husziták is elszenvedték a maguk nagy vereségét. Lipanynál a katolikus erők a velük egyességre jutott mérsékelt huszitákkal együtt csaptak össze a husziták radikális és legjobb harcértékkel bíró csapataival. A két sereg sokáig állt szemben egymással, ám a katolikus-mérsékelt erők (Liga) egy támadás utáni tudatos hátrálással megtévesztették a huszitákat, akik üldözőbe akarták venni a Liga „menekülőit” és ezért megnyitották a szekérvárukat. Amikor a husziták zöme a nyílt színtérre érkezett, akkor érte őket a feltartóztathatatlan lovasroham. Nem volt alaptalan a lovagság önbizalma, ha egy lovasroham sikeres volt, akkor a csata nagy valószínűséggel fordult mészárlásba. Ezúttal is ez történt, a vezetők halálával vagy fogságba ejtésével végződött ütközet pedig a huszita háborúk tulajdonképpeni végét jelentették. Feltűnő, hogy a Patay-i ütközethez hasonlóan, amikor a félelmetes hírű angol íjászhad szenvedett teljes vereséget, a szekérvár legyőzése is a hadrend megbomlásával sikerülhetett a lovagoknak. Tehetnénk azt a megjegyzést, hogy csak a rendkívüli körülményeknek volt köszönhető a győzelem. Viszont ne feledjük, hogy a csata, a középkor háborúiban sem öncél volt, hanem a szemben álló felek különböző stratégiai célok elérésének mérlegelése során dönthettek úgy, vagy kényszerülhettek rá arra, hogy vállalják az ütközetet. Hadászati szempontból tehát indokolatlan a különbségtétel egy olyan ütközet között, amire szinte menetből, táborozás nélkül, vagy amire több napos farkasszemet nézés után került sor. Ennek függvényében a két csata kapcsán megint csak a páncélos lovagság és vezetőinek stratégiai készségét illetheti dicséret azért, hogy megtalálták az alkalmat a fegyvernemük taktikájának megfelelő ütközet kikényszerítésére.

6. Formigny 1450

Ahogy a 100 éves háborúból, az érett középkor lovagságának talán legnagyobb erőpróbájából is több példát szoktak említeni arra, hogy a lovagság felett eljárt az idő, így illő, hogy még egy ütközetet említsünk ebből a háborúból, amely a lovagok győzelmével zárult. A csata sajátossága, hogy a lovagság győzelme egy sajátos, új fegyvernemmel összhangban született meg, mégpedig a tüzérséggel. Ez volt az első csata, amelyben az ágyúk jelentős szerepet játszottak. Mindenesetre a csatát egy lovagsági szárnytámadás döntötte el a franciák javára.

–

Túl a féltávon, a százéves háborút magunk mögött hagyva kell szólni azokról, akik páratlan vereségsorozatukkal szinte megingathatatlan alapokra helyezték a nehézlovasság alkonyának teóriáját. Ők a burgundi lovagok, az őket örökké móresre tanító ellenfeleik pedig a svájci kantonok népe voltak. A burgundiaknál szinte hagyomány volt, hogy újra meg újra vereséget szenvedjenek a hosszú – kimondottan a lovasság ellen kialakított – alabárdokkal felfegyverzett talpasoktól. A műfajt végül Merész Károly burgundi herceg (1467-1477) vitte tökélyre, aki Nancynál nemcsak életét vesztette el, hanem hercegségét is, hiszen fiúörökös híján hunyt el. Jellemző karakterére, de a burgundiak svájciak elleni próbálkozásaira is, mottója: „Je l’ay emprins” amit valahol a „belevágtam”, a „megpróbáltam” és a „már el van kezdve” köztes jelentésmezőjében adhatnánk vissza legjobban magyarul. Lánya, Mária sorsa is méltó volt a regényes örökséghez, jegyesének I. Miksa császárnak szó szerint versenyt kellett futnia (lovagolnia) érte, hogy megelőzze az ugyancsak Mária kezére és tartományaira pályázó franciákat.

7. Marignano 1515

A svájciak tehát az érett középkor végére Európa legjobb harcosainak számítottak, szolgálataikra mindenhol igényt tartottak, de természetesen ott tűntek fel, ahol meg tudták őket fizetni, elsősorban Itáliában. A szokványos meghatározás szerint következő példánk már nem is a középkor idejéről való és ez még inkább kiemeli az eset jelentőségét. A XVI. század első felében a megerősödött francia királyság nagy erőkkel törekedett az Itália feletti hatalom megszerzésére, és az ezen törekvés kapcsán kibontakozó konfliktusok sorában találjuk a marignanói csatát. Az általános hadtörténeti áttekintések szerint ekkor már körülbelül kétszáz éve elavult fegyvernemnek számító francia lovagság nem mással került szembe, mint Európa legfélelmetesebb alakulatával, a svájci gyalogsággal. A történelmi folyamatok ismerőinek az esélyek egyértelműnek tűnnek: biztos svájci győzelem. Nyílt hadszíntéren, teljes erővel rontott egymásra a két szembenálló fél, a lándzserdőként támadó svájciak és a franciák több hullámban csaptak össze. A francia hadseregben jelentős számú német zsoldos, landsknecht is harcolt. Mindkét fél nagy veszteségeket szenvedett, de a kétnapos csatában végül, a szövetséges velencei hadak megjelenésével a franciák kerekedtek felül, és ahogy az a nehézfegyverzetű lovasság jelenléte esetén ilyenkor lenni szokott, a csata mészárlásba csapott át. Végül 9-10 ezer svájci esett el! A velencei csapatokat vezető tapasztalt olasz condottiere, Gian Giacomo Trivulzio “óriások viadalának” nevezte a csatát, és állította, hogy ahhoz képest minden korábbi általa látott csata csak gyerekjáték volt. A helvéteket a római történetírás is félelmetes ellenfélként tartotta számon és hogy mit jelentett az utókor által velük azonosított svájciak feletti győzelem, mutatja, hogy I. Ferenc francia király azzal a felirattal veretett emlékérmet: VICI AB UNO CAESARE VICTOS (Legyőztem azokat, akiket egyedül Caesar győzött le). Marignano jelentőségét mutatja, hogy a csata után Svájcban a zsoldosadás egész intézménye megrendült, a zsoldoshivatás soha nem nyerte vissza korábbi presztízsét. A csatában részt vett Ulrich Zwingli is, akinek a zsoldosállítással szemben megfogalmazott agitációja a svájci reformációra is erjesztőleg hatott. A marignanói csata abban is ellentmond a sematikus beállításoknak, hogy a győzelemben egy minden korábbinál nehezebb fegyverzetű lovasság játszott döntő szerepet, amely a hadtörténeti irodalomban saját típusát alkotja a lovagi hadviselésnek gendarme néven.

8. Gembloux 1578

A következő példa már a XVI. század végéről való, mégpedig olyan hadszíntérről, olyan ellenfél ellen, ahol megint csak a legkevésbé várnánk a lovagi harcmodor eredményességét. A Gembloux-i csata a burgundi örökséggel szerzett spanyol Habsburg fennhatóság ellen kirobbant németalföldi háborúk sorozatának fontos epizódja volt. A csatában V. Károly császár törvénytelen fia, Don Juan de Austria, a lepantói győző és unokája, Alessandro Farnese volt a spanyol sereg vezére. Részt vettek más egységek is az ütközetben (természetesen a spanyolok legendás gyalogos alakulatai, a terciók is) de a csatát a nehézfegyverzetű lovasság Alessandro Farnese által vezetett meglepetésszerű támadása egymagában eldöntötte. A mészárlásba forduló csata végeztével a források szerint a németalföldi protestáns felkelők vesztesége 10000 fő volt. A gembloux-i csata döntő szerepet játszott a Habsburg-uralom megszilárdulásában Németalföld végül katolikusnak is maradó déli részén, amelyet ma Belgiumként ismerünk.

9. Kircholm 1605

A hadtörténet iránt érdeklődők számára bizonyára ismerős a lengyel „szárnyas huszárok” fogalma. Azt lehet mondani, hogy ez a nehézfegyverzetű fegyvernem a középkori páncélos lovagság folytatásának tekinthető a koraújkorban. A mai Lettország területén vívott kircholmi csatában a szárnyas huszárok a XVII. század legütőképesebb katonai erejének számító svéd hadsereggel csaptak össze. A csatát egyetlen, 20 perces lovasroham döntötte el, melynek végére 8000 svéd maradt holtan a csatatéren. A győzelem a lengyel Konföderáció történetének egyik legdicsőségesebb fejezete volt. A fegyvernem létrejöttéhez nekünk, magyaroknak sajátos közünk van. Első képviselői még könnyűfegyverzetű huszárként érkeztek a magyarországi hadszíntérről Lengyelországba. Aztán a törökkel szembeni tapasztalatait mérlegelő Báthori István lengyel királysága idején történt a fegyvernem páncélzattal történő felszerelése és sajátos formájának kialakulása a XVI. század végén. A magyar eredetű huszárság tehát nehézfegyverzetű fegyvernemként bontakozhatott ki és tehetett szert történelmi jelentőségre, de nem a meggyöngült Magyar Királyság vagy a kiszolgáltatott Erdély hadszínterein, hanem ott ahol fejlesztésére, nehézfegyverzettel történő ellátására megvolt az anyagi fedezet, Lengyelországban. A történetírás sajátos iróniáját láthatjuk abban, hogy a szűkkeblű, kizárólag a nemzeti határokon belüli történésékre összpontosító történetírással szemben az eseményeket tágabb kitekintésben tekintő történeti szemlélet mennyivel inkább megfelel a nemzeti dicsőség szempontjának is.

10. Beresztecskó 1651

A sort zárjuk a beresztecskói csatával, ahol szintén a Konföderáció hadai álltak szemben ezúttal a kozák-tatár hadakkal. A csata a XVII. századi Európa talán legnagyobb nyílt színi ütközete volt, a lengyel haderő 60-70 ezer fős, míg az ellenfélé 100 ezernél is több lehetett. A csata szerepel Henryk Sienkiewicz híres regényében, a Tűzzel-vassalban, és annak filmes adaptációjában is. A lengyelek a kelet-európai térség két félelmetes erejű hadseregével szemben teljes győzelmet arattak, amelyben döntő szerepet játszottak a szárnyas huszárok rohamai. A győzelem által felkínált lehetőséget nem sikerült stratégiailag kihasználni, a lengyelek elmulasztották a vesztesek üldözését, és a kozákok mozgalma új erőre kapott. Nem sokkal később az országot elárasztó svéd invázióval történelmének legnagyobb katasztrófája köszöntött Lengyelországra. A lengyel nehézlovasság leghíresebb diadala Bécs 1683-as felmentése volt az oszmán-török hadak alól, de ez az önálló lengyel részvétellel vívott két csata még inkább megmutatja a fegyvernem ütőképességét a kora újkorban. A lengyel nehézlovasság különleges történelmi szerepet töltött be azzal, hogy kétszáz éven keresztül szinte egymagában biztosította a minden oldalról ellenségektől körülvett, politikailag rendkívül instabil állam fennmaradását.

Konklúzió

A nehézfegyverzetű lovasság győztes csatáit szemlélve láthattuk, hogy az olyan fegyvernemekkel szemben bizonyult diadalmas erőnek a késő középkor és a kora újkor folyamán, mint az angol hosszúíjászok, a husziták szekérvárai, a svájci alabárdosok és kozákok. Érdekes az is, hogy míg ezek a szokványos hadtörténetírás favorizált fegyvernemei, a valóságban visszaszorulásukhoz a lovagság még inkább hozzájárult, mint fordítva. Azt is láttuk, hogy a lovagság győztes bevetésével vívott csaták nem kis jelentőségű ütközetek voltak, hanem eszmék sorsát, történelmi régiók arculatát alakították. Nem is beszélve a páncélos lovasság szerepéről a társadalmi rend fenntartásában, gondolva az időszakunk szaporodó parasztfelkeléseivel szembeni hatékony fellépésre (a középkori Európában gyakorlatilag nincs példa győztes parasztfelkelésre). A nehézfegyverzetű lovasság szerepe persze a hadviselés összetettebbé válásával folyamatosan alakult, és egyre inkább más fegyvernemekkel összehangolt módon került csak bevetésre. A lovagság szerves fejlődésének eredményét nemcsak a szárnyas huszárok jelentették a kora újkorban, hanem például az itthon vérteseknek nevezett kürasszírok is (francia eredetű szó: cuirassier), akik egészen a XIX. századig valamennyi komoly európai hadsereg egyik legütőképesebb részét alkották. Még Waterloonál is a csata egyik döntő epizódját jelentette a francia vértesek rohama és feltartóztatásuk. Ha az összkép ennyire ellentmond a hagyományos hadtörténeti közhelyeknek, akkor fel lehet tenni a kérdést: mégis hogyan terjedhet el és foroghat közszájon egy ilyen makacs és valóságnak ellentmondó szemlélet? A lovagság vesztes csatáit bizonyára kézenfekvő volt egy fonálra fűzni és ezáltal a hadtörténetet a történelmi magyarázatokban domináns gazdasági-társadalmi folyamatok függvényeként bemutatni. De persze ez csak úgy sikerülhetett, ha közben „kihagyták” a leegyszerűsító, sematikus képnek ellentmondó példákat. A nehézfegyverzetű lovasság valódi története jól mutatja, hogy mennyire elszegényíti és csőlátásra kényszeríti a történelmi megismerést a kizárólag vélelmezett „szükségszerűségeket” kereső doktriner látásmód.